- Gondolod, hogy valaha is jobban fogom én ezt kezelni?  - Tűnődtem - Hogy majd a szívem nem akar kiugrani a mellkasomból amint hozzámérsz?

- Igazán remélem, hogy nem - mondta kissé önelégülten. Körbeforgattam a szemem.

- Menjünk és nézzük meg ahogy a Capuletek és a Montaguek felvagdalják egymást, rendben?

- Kérésed számomra parancs.

Edward elhelyezkedett a díványon, amíg én elindítottam a filmet a kezdő képsorokat áttekerve.Amint letelepdtem elé a dívány szélére, karjait felkapta, átölelte a derekam

engem pedig a mellkasára vont. Kemény, hideg - tökéletes - mellkasa

nem volt épp oly kényelmes, mint egy díszpárna, de sokkal kívánatosabb volt.

Lehúzta a dívány háttámláján lévő gyapjútakarót, majd körém tekerte, hogy ne

fázzak fagyos testétől.

„Laurent halott?” suttogtam.

Az arckifejezése megváltozott. „Ugye nem vagy kiborulva emiatt? Megölt volna—ő az ölésre ment Bella, mi meggyőződtünk róla, mielőtt támadtunk. Tudod ezt, igaz?”

„Tudom. Nem, nem vagyok kiborulva—én…” Le kellet ülnöm. Hátrabotorkáltam, amíg a vádlimmal nem éreztem az uszadékfát, és aztán lehanyatlottam rá. „Laurent halott. Nem jön vissza értem.”

„Nem vagy mérges? Ő nem az egyik barátod volt vagy valami, ugye?”

„A barátom?” Néztem fel rá, összezavarodva és szédülve a megkönnyebbüléstől. Elkezdtem fecsegni, a szemeim nedvesek lettek. „Nem, Jake. Én annyira…annyira megkönnyebbültem. Azt hittem meg fog találni—minden este vártam rá, reménykedve, hogy megáll nálam és békén hagyja Charliet. Annyira rettegtem Jacob…De hogy? Ő egy vámpír! Hogy tudtátok megölni? Ő annyira erős, annyira kemény, mint a márvány…”

"Ne!" Sikítottam. "Edward, nézz rám!"

 Nem figyelt. Halványan mosolygott. Megemelte a lábát, hogy tegyen még egy lépést, ami kiviszi a napra.

 Olyan erővel vetettem rá magam, hogy a földre estem volna, ha nem kap el a karjaival. Alig kaptam levegőt és bevertem a fejemet.

 A sötét szemei lassan kinyíltak, amint az óra megint ütött egyet.

 Nyugodt meglehetettséggel nézett le rám.

 "Elképesztő," mondta elragadóan csodálkozó hangon, mint aki le van nyűgözve.

 "Carlislenak igaza volt."

 "Edward," hápogtam, de nem jött ki hang a torkomon. "Vissza kell menned az árnyékba. Mozogj már!"

 Kábultnak tűnt. A kezeivel gyengéden simogatta az arcomat. Nem úgy látszott, mint aki észrevette, hogy éppen megpróbálom visszataszigálni az árnyékba. Az erőlködésemmel csak annyit értem el, hogy nekinyomtam a sikátor falának.

 Az óra ütött, de ő nem reagált.

 Elég furcsa volt, mert tudtam, hogy mindketten halálos veszélyben vagyunk. De ettől függetlenül jól éreztem magam. Teljesen.

Éreztem, ahogy a szívem ver a mellkasomban, éreztem a vérem gyors és meleg keringését az ereimben. A tüdőm megtelt a bőre édes illatával.

Olyan volt mintha soha nem is lett volna lyuk a mellkasomban. Tökéletes voltam—nem gyógyult, de legalább úgy éreztem, mintha soha nem lettek volna sérüléseim.

 "El sem tudom hinni, hogy ilyen gyors volt. Nem is éreztem semmit—nagyon jól csinálják," eltűnődött, miközben behunyta a szemét és az ajkait a hajamhoz érintette. A hangja olyan volt, mint a méz és a bársony.

 "Lehel mézét kiszívta a Halál, de nincs hatalma a szépségeden.” Motyogta, és felismertem azt a sort, amit Romeo mondott a kriptában.

 Az óra ütött egy utolsót. "Pontosan olyan az illatod, mint mindig," folytatta. "Lehet, hogy ez a pokol. Nem érdekel, elviselem."

 "Nem haltam meg," szóltam közbe. "És te sem! Kérlek Edward, odébb kell mennünk. Már nem lehetnek messze!"

 Megrángattam a karját és összeráncolta a szemöldökét zavarában.

 "Mit mondtál?" Kérdezte udvariasan.

 "Nem vagyunk halottak, egyelőre! De ki kell jutnunk innen, mielőtt a Volturi—"